I.

Késő római vastárgyak Vindornyafok határából

Müller Róbert (ny. múzeumigazgató, Keszthely)∗

Az utóbbi években a közösségi régészet keretében a keszthelyi Balatoni Múzeum is gyümölcsöző kapcsolatot épített ki a környék fémkeresős kutatóival. Klinger László, a múzeum régésze kért engedélyt fémkeresős kutatásra. Az ő megbízásából a múzeum külső munkatársai Horváth László és Gép Miklós 2020. február 24-én Vindornyalak határában, a 06/6 hrsz. területen, a községi temető közelében, a Vindornyafokról Zalaszántóra vezető földút túloldalán, mintegy 50 cm mélységben három tárgyból álló vasleletet találtak (koordináták: 507494 és 170182, 1. kép). A tárgyak a Balatoni Múzeum régészeti gyűjteményébe kerültek (Gy.N. 2020.12.1–3.). A közzététel engedélyéért Klinger Lászlónak tartozom köszönettel.

 

További bővebb információ ...  mullerrobert_lr_2020_6.pdf

 

 ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

II.

 

Müller Róbert

Késő római kori vaseszköz lelet

 

2010. november 22-én e-mailen értesített Farkas Zsuzsa, a KÖH Ny-Dunántúli Regionális Irodájának régész szakfelügyelője, hogy egy vaseszköz lelet előkerüléséről értesült, és az azokról készült fotók alapján kérte, hogy ha lehet, nyilatkozzam azok koráról. Az újságpapírra kiterített leletből jól felismerhető volt egy ekevascsoroszlya-ekehúzólánc együttes, és egy keskeny, vaskos pengéjű, hosszú kasza, ami alapján úgy véltem, hogy egy késő római kori vaseszköz leletről, feltehetően egy villagazdaság felszereléséről van szó. Ennek a keltezésnek a többi tárgy sem mondott ellent, ezért javasoltam, hogy igyekezzen a leletet megszerezni, és a területileg illetékes múzeumba eljuttatni. A lelet december 7-én került Keszthelyre a KÖH Regionális Irodájába, ott tekinthettem meg először január elején, majd a hónap közepén átvette a Balatoni Múzeum. A vaseszköz lelet találója, Tolnai István, zalaköveskúti lakos, a község alpolgármestere 2011. január 6-án keresett meg e-mailen, és érdeklődött a leletről. Kérdéseimre válaszolva január 6-i, 7-i és 11-i levele alapján a lelő körülmények a következők. 2010. november 3-án este, egy általa már régebb óta ismert 4. századi telepen, fémkeresővel1 talált rá a leletre. Ez a pont a Vindornyafokról Zalaszántóra vezető földút keleti oldalán lévő községi temetőtől északra, mintegy 350 m-re található. A lelet általa megadott koordinátái: É: 46 51,855’; K: 17 10,751’. Ez EOV-re átszámítva: y: 507,576; x: 170,591 (1. kép). A késő római település egy észak felé enyhén lejtő, lapos dombon helyezkedik el, a vaseszköz lelet a dombnak a Vindornya csatorna felé eső keleti oldalán, egy enyhe teknőszerű mélyedésben, hozzávetőleg 140 m B. f. magasságban került elő. Az első tárgyak kb. 50 cm mélységben jelentkeztek, és a legalsó darabokat 100 cm mélységben találta meg. Először ásóval és lapáttal távolította el a földet, majd ez első vastárgy elérése után kézzel kaparta elő a tárgyakat. Szerinte az egyik kasza és a kocsikerék vasalás feltehetően akkor torzultak el, amikor a szűk gödörben forgolódott. Megfigyelése szerint a tárgyak egy része egy közel 20 cm vastag, piros, szinte „áttörhetetlen” réteg alól kerültek ki. Az ebből vett, hozzám eljuttatott minta erősen át- égett, pelyva soványítású patics és lapos, ún. karmacsi homokkő. Ez a réteg feltehetően utólag került a tárgyakra, és eredetileg az egész leletet boríthatta, mert az egyik, a leletegyütteshez tartozó kapát mintegy 3 m-re, közvetlenül a felszín alatt találta meg. Ezt még vagy 15 éve fordíthatta ki az eke, amikor a terület akkori tulajdonosa, egy külföldi díszfa kertész rigolíroztatta a területet. Ezt a hozzávetőleg 45 cm-es mélyszántást akkoriban éppen a találó végezte.2 2011. április 7-én Farka Zsuzsával terepbejárást vé- geztünk. Az eléggé ritkás őszi vetésben viszonylag jók voltak a látási viszonyok. Tolnai István „ásatásának” helyét sikerült azonosítanunk.3 A felszínen semmilyen szétszántott falmaradvány nem látható, csak szórvá- nyosan gyűjthettünk néhány jellegtelen római kori kerámiatöredéket. Ez alapján még a telep kiterjedése sem határozható meg. A fentiekből nem állapítható meg egyértelműen, hogy a vaseszköz lelet egy épületen belül került-e elő, ez csak régészeti feltárással lenne tisztázható. A vaseszköz lelet, amely mezőgazdasági eszközö- ket, kézműipari szerszámokat és háztartási tárgyakat tartalmaz, a következő tárgyakból áll: 1. Ekevas (2. kép 1.). A lapát alakú ekevasak há- romszög formájú típusába tartozó, vaskos, erősen kopott példány. H: 19, 4 cm; köpű Sz: 14,5 cm; penge Sz: 13, 6 cm; legn. V: 1,4 cm; súly: 1660 gr. A köpű belső oldalán megfigyelhető hosszirányú nyom alapján két darabból kovácsolhatták össze. A penge alsó felén jól látszik, hogy két oldalt keskenyebb, elől szélesebb acélszalaggal „nádalták”. A penge felső fele is kissé vastagabb ezen a részen. Az ekevasat úgy szerelték fel a vízszintes eketalpra, hogy kissé jobbra dőlve végezte a munkát. Ennek következtében a jobb köpűszárny és a penge

 

 

 

170

Müller Róbert erősen soványított, érdes felületű, korongon készült, jól kiégetett fazék töredéke. A kiugró perem lekerekített, teste lefelé enyhén szélesedik. H: 6,8 cm; M: 4,8 cm. A római kori településeken, táborokban, éppúgy, mint a vicusok vagy a villagazdaságok területén, gyakoriak az elrejtett vaseszköz leletek, amelyek feltehetően valamilyen ellenséges támadással vagy veszéllyel hozhatók kapcsolatba.4 Ez azt jelenti, hogy a vaseszközöknek magas használati értéke volt. Erre utal az is, hogy több esetben nagyobb éremkinccsel együtt kerültek elő a vastárgyak.

 

Pl. Úrkút-Zsófia pusztán,5 Hajdú- nánás-Tedejen6 , Tokorcson7 Köln-Königsforstban.8 Az ép szerszámok mellett a vindornyafokihoz hasonlóan általában töredékes darabok is találhatók, sőt olyan vasleletet is ismerünk, amely kizárólag törött és hiá- nyos darabokból állt.9 Ez azt jelenti, hogy a töredékeket is megőrizték, igyekeztek újrahasznosítani, pedig ez sokkal nehezebb volt, mint a könnyen olvasztható bronz esetében. A villa rustica-k többsége kovácsmű- hellyel is rendelkezett.10 A vindornyafoki vaseszköz lelet több érdekes tárgyat is tartalmaz. Itt együtt fordul elő a római kori nehéz eke három legfontosabb vas alkatrésze, az ekevas, a csoroszlya és az ekehúzó lánc. Az ekevas a lapát alakú ekevasak háromszög alakú csoportjába tartozik, amelyre jellemző, hogy a penge váll nélkül folytatódik a kifelé szélesedő köpűben. Feltételezték, hogy hegyesszögű helyzetben erősítették fel az eketalpra.11 A késő vaskorban alakulhatott ki a hosszú, szárnyas köpűs ekevasakból. A pannóniai példányok12 a vindornyafokihoz hasonlóan erősen kopott példányok, amelyekről felté- telezhető, hogy eredetileg rendelkeztek egy rövid vállal, amely a hosszú használat során tűnt el. Erre utalnak az egészen rövid vállú római kori példányok is.13 A tí- pus nem keltezhető pontosan, de a fenékpusztai darabok alapján a késő római korból is ismert. A csoroszlya a szárának keresztmetszete – a négyzethez közelálló téglalap – alapján római kori.14 Balassa a 60 cm-nél15, Podvińska az 55 cm-nél16 hosszabb csoroszlyákat önmagában használt hasogató ekék (resalo, riss) alkatré- szeinek tartotta. Ez nem állja meg a helyét, hisz gyakran együtt kerülnek elő ekevasak és 60 cm-nél hos - szabb csoroszlyák.17 Valószínűbb, hogy a csoroszlya hossza az eke szerkezetétől is függött. Germániában a nyeles ekevasakhoz hosszú csoroszlyák tartoztak,18 a négyszögletes szerkezetű ekékhez viszont rövid csoroszlyák.19 Korábban úgy véltem, hogy a nagyméretűek közül azokat szerelhették hasogató ekére, amelyek pengéje hosszabb a teljes hosszúság 1/3-nál.20 Óvatosságra kell, hogy intsen a vindornyafoki csoroszlya, amelynek pengéje, figyelembe véve az erősen kopott hegyét elérhette a teljes hosszúság harmadát. A háromtagú, nagy tojás alakú és a másik szélén ellapított végű piskóta alakú szemből álló példányunk az ekehúzó láncok leggyakoribb típusa.21 Az ekehúzó lánc arra utal, hogy az eketaligával is rendelkezett. Rendeltetése az eke és a taliga összekapcsolása úgy, hogy a nagy tojás alakú szemet a gerendelyre húzták, az ellapított piskóta alakú tagot pedig a taliga vánkosán rögzítették. A taliga használatával biztosabbá vált az eke járása, a lánc állításával a gerendelyen pedig a szántás mélységét lehetett szabályozni. Általánosan elfogadott nézet, hogy a Plinius által (Nat. Hist. 18, 48) említett planarati (plaumorati) taligás ekét jelent, ami a késő vaskorban, a kelták köré- ben alakult ki, ezért a gurinai példányt a késővaskorra vagy az időszámítás kezdetére keltezték.22 A tárgy lelő körülményeit nem ismerjük, nem keltezhető pontosan. Egyetértünk Schmidttel, hogy inkább római kori.23 Henning vetette fel, hogy Plinius nem kerekeket (rotae), hanem kerekecskéket (rotulae) említ, és ezek nem feltétlen jelentenek eketaligát, lehettek a gerendelyre szerelt kis kerekek is.24 Ezt kevésbé tartjuk valószínűnek. Inkább arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a gerendelyt nem csak vaslánccal, hanem szerves anyaggal, bőrrel vagy vesszőfonattal is rögzíthették,25 ezeknek pedig nem maradt nyoma a régészeti anyagban. A vasból készült ekehúzó láncok valószínűleg csak a késő császárkorban alakultak ki, és nem a Po völgyé- ben vagy a D-i Alpok területén, hanem a Kárpát-medencében. A keltezhető példányok kivétel nélkül késő császárkoriak. A legkorábbiak, a feltehetően 3. századi daciai darabok.26 Balassa a dunántúli darabok közül a balácapusztait tartotta a legkorábbinak, amit a 2-3. századra keltezett, de ez is lehet későbbi.27 Az ekehúzó láncok döntő többsége Pannoniából ismert, a legnyugatibb előfordulása az öt tagból álló gurinai darab. Az ekehúzó láncokról Balassa kétszer is közölt elterjedési térképet,28 majd Henning adattára 20 lelőhelyről már 30 darabról adott számot.29 Az azóta előkerült ekehúzó láncok alapján 26 lelőhelyről immár 50 példányról tudunk. Függelékként közöljük ezek lelőhely listáját (8. kép). Balassa még úgy vélte, hogy Ny-Euró- pából és Itáliából azért nem ismerjük a vasból készült ekehúzó láncokat, mert ott a kutatás alig érdeklődik a mezőgazdasági vaseszközök iránt.30 Az elmúlt évtizedekben számos munka foglalkozott a Ny-európai vaseszközökkel, de tudomásunk szerint ilyen ekehúzó láncot nem tettek közzé, a pannóniai lelőhelyek és példányok száma viszont tovább nőtt. Fejszék viszonylag gyakran kerülnek elő vaseszköz leletekből, ill. feltárások során. A pengeformák különbözőek lehetnek a rendeltetésnek megfelelően, a keltezésre a köpű kiképzése és a fok alakja alkalmasak. A római korra a kerek vagy ovális nyéllyuk és a vaskos, négyszögletes fok a jellemző. A köpű fala többnyire különböző formában nyújtott vagy a fok irányába meghosszabbított. Ezért több típustáblázatról hiányzanak a

 

Késő római kori vaseszköz lelet Vindornyafokról

 

171

mi példányunkkal megegyező darabok.31 Ez nem jelenti azt, hogy ez a forma ismeretlen volt a római korban. Feltehetően még a késő vaskorban alakult ki az a típus, amelyre az ovális, nyúlvány nélküli, a foknál szélesebb köpű és az alig, többnyire egyenletesen, ritkábban kissé lefelé szélesedő penge a jellemző. Ismerjük a gurinai leletből, az Idria kod Bača-i temető 5., 8., 16. és 17. sírjából,32 a manchingi oppidumból,33 és a sanzenoi településről.34 Pohanka 2a típusának egyes példányai hasonlítanak a mi fejszénkre,35 és a niederbieberi tábor feltárása során is előkerült egy ilyen darab.36 Pannonia területéről nem ismerem jó analógiáját. A két kapa a lapos kapák típusába tartozik, az egyik pengéje négyszögletes, trapéz alakú, a másik lekerekí- tett hegyű. Ezek a kapák a római korban jelentek meg területünkön, és jellemzőjük a vaskos forma, az ovális nyéllyuk, hátul négyszögletes fokkal és az alig csapott váll. Főleg a késő császárkori katonai és civil telepü- lésekről, ill. vaseszköz leletekből ismerjük. Előbbiből 21, utóbbiból 12 példányt írtunk le.37 Véleményem szerint ezeket a nehéz kapákat elsősorban a szőlőművelésben és földművek (út- és sáncépítés) használhatták. Henning is felfigyelt arra, hogy a késő császárkorban gyakoribbak a nehéz kapák, és ezt tévesen a kis parcellák művelésének elterjedésével hozta kapcsolatba, de arra nem tudott magyarázatot adni, hogy akkor miért tűntek el a koraközépkori leletegyüttesekből ezek az eszközök.38 A vindornyafoki lelet legérdekesebb tárgyai a hos - szú kaszák, amelyek két különböző típust képviselnek. A 7. számú jól ismert a pannóniai anyagból, jellemzője, hogy a nyéllemez és a hosszan elnyújtott, alig ívelődő penge hegyesszöget zárnak be. A penge keresztmetszete hegyesszögű háromszög, tehát nem acélból készült, és ezért nem kalapálással és fenőkővel, hanem reszelő- vel és fenőkővel élesíthették. Ezek a hosszú kaszák a késővaskor végén a K-alpi területen – u. n. Idria-kör – alakulhattak ki,39 és a velemszentvidi darabok alapján40 a Ny-Dunántúl is ehhez a területhez sorolható. Monográfiánkban 11 lelőhelyről – ebből 8 pannóniai – összesen 22 késő római, makkos felerősítésű kaszát írtunk le.41 Pohanka Ausztria területéről 10 lelőhelyről 14 db-ot ismert.42 Henning gyűjtésében 17 lelőhely szerepel.43 Tehát ennek az eszköznek az elterjedési területe hasonló az ekehúzó láncokéhoz.44 Annyi csak az eltérés, hogy hegyesszögű háromszög keresztmetszetű kaszapengéket ismerünk Britanniából,45 és egy pengetöredéket Germániából46 is. Bár Henning szerint ezek nem lehettek igazi kaszák, amelynek kritériumai közé tartozik, hogy a penge acélból van, amit ormó merevít, és a nyéllemez síkja a penge síkjával hegyesszöget zár be. Megkülönbözteti a „vágó kaszát” (Hausense) és a „kaszáló kaszát” (Mähsense), és a mi típusunk az előbbibe tartozik.47 Véleményem szerint ezzel az eszközzel, – amelynek penge hosszúsága átlagban 80-90 cm, sőt a leghosszabb pengék meghaladják a 150 cm-t48 – csak közvetlenül a föld felszínén lehetett elvágni a növényzetet, tehát csak a gondozott, a kiálló kövektől, vakondtúrásoktól, hangyabolyoktól megtisztított réteken volt használható.49 A római kort követően a rendszeres rétgazdálkodás és az istállózó állattartás visszaszorulásával eltűntek Pannóniából a hosszú kaszák, – a takarmánygyűjtés eszköze újra a rövid kasza lett – és a hosszú kaszák, megváltozott formában, csak a 14. század táján jelentek meg újra.50 A 8. számú hiányos hosszú kasza érdekessége, hogy a pengéje szélesebb, acélból készült, és a pengét a fokánál egy ormó merevíti. A nyelét a végén felgörbített makkal, kasza örvvel és egy rombusz fejű szegeccsel rögzítették. Pannónia területéről tudomásom szerint a római korból nem került még elő ilyen kasza. A tőlünk Ny-ra eső területen viszont annál több. Az acélpengéjű kaszáknak két formája ismert, a Felső-Duna vidékén a hosszú, tompaszögben megtört nyéllemezhez újabb töréssel csatlakozik a hosszú, elnyújtott penge, míg a Rajna vidékén, ÉK-Galliában a rövid nyéllemez egyenletes ívelődéssel folytatódik a jobban ívelt pengében.51 Nyilvánvaló, hogy a vindornyafoki kasza a Rajna vidéki típusba tartozik. Innen ismerjük a legjobb párhuzamait.52 De ez a típus előkerült É-Itáliá- ban,53 D-Franciaországban54 és Angliában55 is. Mindkét típusnak ismertek olyan példányai, amelyeknél nem egészen vékony a penge, és az ormó helyett a fok közelében egy árok fut végig.56 Ezek átmeneti formák a vasból készült és az acélpengés kaszák között. A kutatók többsége a típusba sorolásnál csak a formára volt tekintettel, azt nem vette figyelembe, hogy a penge vasból készült, vagy vékony acéllemez.57 Alapvető azonban, hogy ezeket a pengéket is kalapá- lással élezték. Erre utalnak a jellegzetesen római kori kaszakalapáló üllők, amelyekre jellemző, hogy oldaluk áttört, és ebbe spirálisan betekert lemezeket fűztek,58 ami megakadályozta, hogy használat közben a földbe süllyedjenek. Gyakran kerül elő együtt vaseszköz leletben a hos - szú kasza és a kaszakalapáló üllő.59 Az acél kasza már csak anyaga miatt is nagy értéket képviselt. Előfordult, hogy a törött példányt lemezzel összeszegecselték,60 vagy a törött pengéből egy kisebb eszközt készítettek.61 Az eltört kaszák „újhasznosításával” magyarázható, hogy több esetben kasza nélkül csak a kaszakalapáló üllő került a leletbe.62 Az acélpengés kaszák többsége nem keltezhető pontosan, de feltételezhető, hogy már a korai császárkorban általánosan elterjedtek a birodalom Ny-i felén.63 A germán területeken a koraközépkorban továbbfejlődnek ezek a kaszák,

 

 

172

Müller Róbert ge és a nyéllemez síkja immár hegyesszöget zár be.64 A vindornyafoki 8. számú kasza nem helyi gyártmány, hanem minden bizonnyal a Rajna vidékéről került Pannoniába. A 9. és a 10. sz. tárgy sarlópenge töredék, két azonos típusú, jellegzetesen római kori sarló töredékei, amelyeket nem fűvágásra, hanem a gabona aratására használtak. Jellemzőjük a későbbi koroknál hosszabb és szélesebb, a fent domború, alul kissé homorú penge. Ez alapján határozható meg, hogy mindkét darab jobbkezes volt. Ugyancsak erre utal a 10. sz. töredék fogazása.65 Ezen jól látszik, hogy a penge vége nem élezett, és a hegye keresztbe lapított. Ez alapján feltehető, hogy a Columella által (2.20.3.) említett falx veruculata-ról van szó, hiszen a veruculatus jelentése nyársacska, ami erre az élezetlen nyúlványra vonatkozhatott.66 A típus fogazott változata a falx veruculata denticulata. 67 A hegyüknél élezetlen, fogazott és fogazatlan pengék méretben és formában azonos példányokon egyaránt előfordulnak.68 Az él kiképzésének eltérése az aratásmód különbözőségét jelenti. A fogazott élű sarlókkal általában közvetlenül a kalász alatt „fűrészelték” el a szárat, míg a sima élű sarlókkal közvetlenül a talajfelszín közelében aratták le a gabonát.69 A 11. sz. zabla, ennek a lószerszámnak a legáltalánosabb típusát képviseli: a szájrész kéttagú, végein egy-egy karika található. Cigányzablának is szokás nevezni.70 Formája két évezred alatt semmit sem változott, ezért közelebbről nem keltezhető. A vaskor vé- gén a LT-D periódusban alakult ki.71 A mi példányunk abban tér el ezektől, hogy viszonylag hosszú, és ehhez képest viszonylag kicsi a karikák átmérője.72 Hasonló hosszúságú darabot a római korból is ismerünk.73 A kerek, alul két rögzítő szegeccsel ellátott, bronzból öntött 12. sz. szíjösszekötő veret bizonyosan római kori, és különböző variációi ismertek: a kerek korong sima, belekarcolt koncentrikus körökkel, sekély vagy magasabb kiemelkedéssel díszített, az alján egy vagy két szegecs található.74 Legjobb párhuzamát Abusina/Einingből ismerjük, amely az a 3. század második felében készült.75 Kerékvasalásokat már a korai vaskortól kezdődően ismerünk. Keltezésük legfeljebb a méreteik alapján lehetséges,76 de a mi példányunk töredékes. Ez nem szokatlan a római korban.77 A hiányos padragkúti vaseszköz leletben ekevassal, csoroszlyával, ekehúzó lánccal, fejszével, kapákkal és kaszákkal együtt találtak egy ép kerékvasalást.78 A 14. sz. béklyó sem párhuzamok nélküli, bár rendeltetésének meghatározása sokáig bizonytalan volt. Gondolták kocsi alkatrésznek, kézbilincsnek, vagy éppen kaputartozéknak is.79 A halimbai darab méretben és formában pontos analógiája a vindornyafoki példánynak, amit publikálói koravaskori „láncszemes vasalásnak” neveztek.80 Magam béklyónak határoztam meg, de az esztergomi és egy zalavári hasonló darab alapján késő középkorinak tartottam.81 Pedig a római korból is ismertek teljesen azonos példányok.82 Egy erősen korrodált aquincumi darab két béklyóból és az azokat ös - szekötő láncból áll, teljes hossza 56 cm.83 Ez igazolja, hogy nem kézre való bilincsről, hanem béklyóról van szó.84 A rugós zárakat már a késő vaskorban ismerték.85 Ezeket hengeres formában is használták a római korban. A balatonaligai leletben egy sérült, vaslemezből hajlított henger mellett előkerült egy záró lemez, amelynek a szélén a kulcslyuk látható.86 A berhidai hengeres zárban pedig még az acélrugókkal ellátott zárbetét is benne maradt.87 Ahogyan a középkorban is előfordult, hogy a béklyó egyik vége lánccal, a másik pedig rugós zárral zárult,88 ez a római korban is feltételezhető, tehát lehetséges, hogy a 14. sz. béklyó és a 15. sz. záró lemez ugyanahhoz az eszközhöz tartoztak. A leletünk része egy kanálfúró készlet (16-18. sz.). Ez az eszköz feltehetően már az urnamezős kultúra idején kialakult, a koravaskori kocsi alkatrészek igazolják meglétét a hallstatti kultúrában.89 Formája gyakorlatilag alig változott a közelmúltig. A különböző formák tipológiájával M. Pietsch foglalkozott. Megfigyelése szerint a korai és a középső császárkorban inkább a kö- zépvonal alatt volt a kanál a legszélesebb, míg a késő császárkori darabokra inkább az jellemző, hogy a kö- zépvonal felett a legszélesebbek.90 Nos, a mi fúróink ez utóbbi típusba tartoznak. A másik jellegzetesség a nyéllemez. A kora császárkorra a háromszög alakú, erősen kiugró, míg a késő császárkorra az elnyújtott, kevésbé kiugró lapított nyéllemezek a jellemzők.91 A mi fúróink ebben a vonatkozásban is a késő csá- szárkoriak közé sorolandók. A fúrók szárának hossza változó. Ezt az határozza meg, hogy milyen mély lyukat kívántak fúrni az eszközzel. Ezért nem meglepő, hogy a vindornyafoki leletben a legkeskenyebb fúró nyele a leghosszabb. Saalburgból pl. ismerünk 127 cm hosszú kanálfúrót is, amellyel nyilván csövet fúrtak.92 A fúrók általában nem egyesével, hanem két vagy több darabból álló készletben kerülnek elő, mert a széles fúrókkal nehéz közvetlenül lyukat fúrni. Egyszerűbb megoldás, ha először egy keskenyebb fúróval fúrják át a fát, majd pedig egy szélesebb szerszámmal kitágítják a lyukat.93 A fúró latin neve: terebra. Vitruvius szerint öt szélességű fúrót használtak a rómaiak: ½, 1, 1½, 4 és 8 hüvelyk (digitus) széleset.93 A vindornyafoki fúrók közül kettő beleillik ebbe a rendszerbe: a 16. sz. 1, a 17. sz. 1½ hüvelyk széles lehetett. A königsforsti darabok 1½, 2½ és 3 hüvelyk szélesek.95 A kanálfúrók egy része nem sorolható be ebbe a rendszerbe.96 A sütőrostély is kialakult már a késő vaskorban, de elterjedése korlátozott volt, szélesebb körben csak a korai császárkortól kezdődően ismert.97 Két típusa

 

 

volt. A vindornyafoki abba sorolható, amelyeknél két alacsony lábú függőlegesen álló oldalszalag közé kerek vagy négyszög keresztmetszetű pálcákat erősítettek, és így jött létre az a rács, amin sütni lehetett.98 Ilyen rostély került elő hiányos állapotban a Nemesvámos balácapusztai római villa 31. helyiségének a fűtéscsatornájából mezőgazdasági eszközökkel és kézmű- ipari szerszámokkal együtt, és Rhé Gyula „négyágú villának” nevezte.99 Ilyen rostélyhoz tartozhattak az Augsburg-Oberhausenben talált, végeiken elvékonyodó vaspálcák.100 A másik változatot különböző méretű pálcákból állították össze, amelyek kisebb-nagyobb négyszögeket zárnak be, és a sarkait lábként röviden legörbítették. Ilyent ismerünk pl. a pfünzi táborból,101 a Kreimbach melletti Heidenburgból102 és HeilbronnBöckingenből.103 A 20. számú ládavasalás annyiban tér el késővaskortól az újkorig ismert sarokvasalásoktól, hogy nem a faládára simuló lemezszalagból készült,104 hanem a láda oldalára merőleges, négyszög keresztmetszetű pálcából. Ez talán azzal magyarázható, hogy így még merevebbé vált a vasalás. A 21. sz. vaskarika nem keltezhető, rendeltetése nem határozható meg pontosan. Kaszaörv vagy kaszakarika nem lehetett, hiszen annak a késő vaskortól a késő középkorig nem változott a formája, és azok egyik oldala, – ahol a kasza nyéllemezére simult – egyenes.105 Munkaeszköz fanyelének rögzítéséhez túl nagy az átmérője.106 A hasonló méretű kis agyagkarikák szélesebbek.107 Valamilyen fatárgyat rögzíthettek vele, mert kopásnyom nem látszik rajta, tehát nem fűzték bele egy másik vastárgyba. A 22. számú vasszalag sem keltezhető, feltehetően egy félkész termék vagy egy nagyobb vastárgyról vált le. A bronzlemez darabkánk nem keltezhető, de hasonló, félkész, kalapácsnyomokat mutató lemeztöredékek kerültek elő a Keszthely-fenékpusztai késő császárkori bronzműves műhely maradványai közt is.108 A kerámiatöredék nem keltezhető pontosan. A szürke, homokszemcsékkel erősen soványított, jól kiégetett, kihajló, függőleges peremmel ellátott kerá- miák már a középső császárkorban megjelentek, és a késő császárkor egyik leggyakoribb kerámiatípusát képviselik.109 Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a vindornyafoki vaseszköz lelet egy késő császárkori, feltehetően 4. századi villagazdaság eszközkészletének egy részét tartalmazza. Ezek közt újabb bizonyítékát nyertük a taligás nehézeke használatának: együtt került elő ekevas, csoroszlya és ekehúzó lánc. Az ekevas kopásnyomai alapján feltételezhetjük, hogy ezzel az ekével már ágyszántásra törekedtek. Szőlőmetsző kés ugyan nincs a leletben, de a két vaskos kapa a szőlő- művelésre utal. A gazdaságban istállózó állattartással is foglalkoztak. A takarmányt a rendszeresen gondozott rétek kaszálásával biztosították. Ehhez nem csak a Pannoniára jellemző vas pengéjű hosszú kaszát használtak, hanem a Rajna vidékéről egy sokkal termelé- kenyebb acél pengéjű kaszát is. Ez egyelőre unikum a Kárpát-medencében.

 

 

 

 

 

 

Ein spätrömischer Eisengerätfund aus Vindornyafok
(Zusammenfassung)
Im November 2010 wurde mit einem Metallsuchgerät
nördlich von Vindornyafok, an der Stelle eines
spätrömischen villa rustica ein Eisengerätfund
gefunden, der hauptsächlich Agrargeräte beinhaltet.
Vor allem kamen hier wieder Pflugschar, Sech und
Pflugkette zusammen ans Tageslicht. Im Anhang geben
wir die Fundortliste der eisernen Pflugketten bekannt,
von 26 Fundorte kennen wir 50 Exemplare. In der
Spätrömerzeit waren sie nur in Mitteleuropa in Gebrauch
(Abb. 8. Karte). Die drei Bestandteile bedeuten, dass
hier schon ein Schwerpflug mit Pflugkarren benützt
wurde, mit dem – aufgrund der Abnützungsspuren des
Pflugschares – schon das Beetpflug versucht wurde. Die
Form der Axt entstand noch in der Späteisenzeit und
ist in der Spätrömerzeit ziemlich selten. Zwei große,
schwere Hauen deuten auf Weinbau hin. Im Fund sind
auch zwei lange Sensen. Die Klinge der ersten ist aus
Eisen und hat ein langdreieckförmiger Querschnitt.
Dieser Typ entstand in der Späteisenzeit im Idria-Kreis
und war in der Spätrömerzeit in Pannonien allgemein
bekannt. Die Klinge der zweiten ist aus Stahl. Dieser
Typ war am Rhein und Nord-Gallien verbreitet. J.
Henning hielt den ersten Typ für „Hausense”, die „eher
für weit ausholende, hauende Bewegung geeignet
war”, den zweiten Typ für „Mähsense”, die „in einer
gleichmäßig schwingenden Bewegung dicht über dem
Boden geführt” wurde. Ich bin der Meinung, dass mit
beiden Geräten nur dicht über dem Boden gemäht
werden konnte, also nur an gepflegten Wiesen, ohne
größere Steine, Ameisenhaufen und Maulwurfshügel.
Diese Wiesen veraussetzen Stallviehhaltung. Die Sense
mit Stahlklinge ist kein heimisches Produkt, sie stammt
aus der Rhein-Gegend. Die zwei Sichelbruchstücke
gehörten zu Erntegeräten. Die eine Schneide war
ausgezackt. Die Trense, der bronzegegossene
Riemenverbinder, die Fessel und die Vorderplatte
eines zylinderförmigen Federschlosses sind Geräte der
Viehzucht. Undatierbare, unvollkommene Radreifen
kamen auch in anderen Gerätfunden vor. Die eisernen
Löffelbohrer waren schon in der Früheisenzeit bekannt,
unsere Garnitur besteht aus drei verschieden breite
Stücke. Die Löffelform – die größte Breite des Löffels
befindet sich über die Mitte – ist für die Spätkaiserzeit
charakteristisch. Unvollkommener Bratrost wurde
auch in Baláca gefunden. Der Kastenbeschlag wie auch
der Eisenring sind undatierbar.
Die Geräte des Fundes von Vindornyafok
gehörten zur Ausrüstung einer villa rustica aus
dem 4. Jahrhundert. Sie vertreten eine entwickelte
Agrotechnik mit schwerem Beetpflug, mit
Weinbau, mit Stallviehzucht und regelmäßiger
Wiesenwirtschaft.
Übersetzt von Róbert Müller